Fidel Castro születésének századik évfordulóján nemcsak arra érdemes emlékezni, aki a történelem egyik legmeghatározóbb kubai vezetője volt, hanem azokra is, akik évtizedeken keresztül mellette álltak – sokszor láthatatlanul, a nyilvánosságtól távol.

Van egy régi kubai történet a hűségről, amely Máximo Gómez tábornok nevéhez kötődik.

A kubai függetlenségi háború legendás Generalísimoja, a Mi escolta – „Kíséretem” – című írásában emlékezett meg azokról az emberekről, akik a háború éveiben mellette álltak és védelmezték őt.

Az írás egyszerre szólt katonai kötelességről, bajtársiasságról és arról a különös kötelékről, amely a vezetőt és az őt kísérőket összefűzi.

Több mint hat évtizeddel később ugyanez a történet egy másik korszakban, más emberekkel, de különös módon újra megjelent.

Az olajzöld egyenruhások, akik Fidel Castro mellett szolgáltak, mind a korábbi hagyomány modern örökösei voltak.Nem machetével a kezükben kísérték a főparancsnokot, hanem állandó éberséggel, fegyelemmel és azzal a tudattal, hogy feladatuk egyszerre jelent kötelességet és kiváltságot.

Csakhogy Fidel nem volt könnyű ember a testőrei számára.

A protokollt gyakran felülírta a közvetlen kapcsolat az emberekkel.

 Ha vidékre látogatott, nem egyszer előzetes figyelmeztetés nélkül változtatott útvonalat, megállt valahol, kezet fogott, beszélgetett, emberek közé ment.

Aki mellette szolgált, annak egyszerre kellett biztosítania a védelmét és ügyelnie arra, hogy a védelem soha ne váljon fallá közte és a kubai nép között.

Ez volt a nehéz feladat.

Védeni azt az embert, aki nem akarta, hogy megvédjék az emberektől.

A kísérőknek ezért nemcsak a lehetséges veszélyekre kellett figyelniük, hanem magára Fidelre is.

Tudták, hogy ha valakit megpillant, ha egy tömegben ismerős arcot lát, ha valaki megszólítja, akkor a biztonsági terv másodlagossá válhat.

Egy ölelés, egy kézfogás, néhány mondat – Fidel számára ezek nem protokolláris gesztusok voltak, hanem a politikai és emberi kapcsolat természetes formái.

Az olajzöld egyenruhások pedig követték őt.

Évtizedeken keresztül.

Most, Fidel Castro születésének századik évfordulójának elérkeztével, a helyzet már egészen más.

Nincsenek kijelölendő útvonalak.

Nincsenek biztosítandó területek.

Nincs szükség arra, hogy valaki néhány lépéssel mögötte haladjon, figyelve minden mozdulatát.

De a hűség nem ért véget.

Mert egy forradalmi vezető kísérete nem feltétlenül akkor ér véget, amikor már nincs kit fizikailag kísérni.

A feladat átalakul.

A test őrzését felváltja az örökség őrzése.

A veszélyek figyelése helyett az emlékezet válik fontossá.

A kordont már nem a test körül kell fenntartani, hanem azon eszmék és értékek körül, amelyekért egy egész életet szenteltek oly sokan.

Talán ebben találkozik egymással Máximo Gómez egykori kísérete és Fidel Castro egykori kísérete.

Más korszak. Más történelem. Más feladat.

De ugyanaz a szó:

hűség.

Fidel immár nem szorul testőrökre.

Nem kell útvonalakat biztosítani körülötte, és nem kell figyelni, merre indul el egy vidéki látogatás során.

A halhatatlanságban nincs szüksége fegyveres kíséretre.

Ott már a szavainak, az emlékének és az általa képviselt örökségnek vannak őrzői.

Tíz évvel fizikai távozása után, századik születésnapja beköszöntével az egykori olajzöld kísérők mintha egy másfajta kordont húznának köré: nem fegyverekből, hanem emlékezetből, meggyőződésből és személyes hűségből.

Egy olyan nép emlékezetéből, amelynek történelmében Fidel Castro neve összefonódott a forradalommal.

A kíséret pedig tovább tart.

Csak már nem néhány ember lép mögötte.

Hanem több egész nemzedék folytatja tovább azt az utat, amelyen ő elindult.

Fotók: centrofidel.cu

© Juhász Norbert