Húsz évvel a főparancsnok 2005. november 17-én, a Havannai Egyetemen elmondott történelmi beszéde után ideje visszatérni szavaihoz, hogy szembenézhessünk a jelen kihívásaival.
Úgy tekintett a Havannai Egyetem lépcsőin felvonuló fiatalok tömegére, mint egy nehezen megszerzett boldogság seregére.
Megpróbálta gyorsan megjegyezni az arcokat, akik 2005. november 17-én mászták meg a 88 lépcsőfokot, és amikor Katiuska Blanco Castiñeira, a főparancsnok közeli munkatársa meglátta őket, csak annyit tudott mondani:
„Fidel megváltoztatta a történelmet.
Régebben a fiatalok lejöttek a lépcsőn, hogy az utcára vonuljanak, most az utcáról jönnek, hogy átvegyék az irányítást az egyetem felett.”
Így történt, hogy azon a napon a vezető, aki hatvan évvel korábban, szeptemberben lépett be az egyetemre, visszatért, hogy beszédet mondjon a diákoknak.
Az Aula Magna várakozásteljes csenddel morajlott, mígnem erőteljes és ismerős alakja előbukkant az oszlopok közül.
Hetvenkilenc évvel a vállán a harcos megőrizte szilárd lépteit és a megmagyarázhatatlan misztikumot, ami mindig körülvette.
Harsány, szívélyes ováció fogadta, és körülbelül 20 perccel az ünnepség kezdete után a fa pulpitusra helyezte a kezét, és elkezdte beszédét.
Abban a pillanatban ő volt az eleven szavakká váló szimbólum, a nemzetek nagy vezetője, aki készen állt kimondani a nehéz igazságokat, elemezni a jelenlegi és jövőbeli kihívásokat, iránytűt kínálni, és ismét vezetni a jövőt, amely e szentélyben feszülten tekintett rá.
Korai gondolatai tükrözték az életért, az emberi fajért való aggodalmát:
„Amelyet a kihalás valódi és valós veszélye fenyeget, és senki sem garantálhatja – figyelj, senki sem garantálhatja, hogy túléli ezt a veszélyt.”
Ő, aki mélyreható ismeretekkel rendelkezett, és a föld kemény valóságának kevés más elemzőjéhez hasonlóan jól ismerte az emberiséget, érezte az emberiséget fenyegető sürgető kockázatokat, és figyelmeztetett rájuk, mindenekelőtt azért, hogy felhívja a figyelmet a jelenlegi és a jövő generációinak gondoskodásának fontosságára.
Legnagyobb aggodalmának tárgya azonban Kuba volt, amiért már egyetemista kora óta aggódott, amikor Marx könyveivel a szomszédos dombon bolyongott, amikor még szó sem esett a globalizációról, nem volt televízió, nem volt internet, nem volt azonnali kommunikáció a bolygó egyik végéről a másikra, alig akadt telefon és talán néhány propelleres repülőgép; de Fidel lelkében már ott lakott mindaz ami a szigetre vár.
Sok csatát vívott érte, hatalmas volt a forradalom, amit az alapjaira épített, és ugyanilyen nagy kihívásokkal kellett szembenéznie, hogy talpon maradjon.
Ezért történt, hogy azon a téli napon, fiatalok körében, a közel hat órán át tárgyalt változatos témák között volt egy, amelyhez először ért hozzá, és amely mélyen megérintett mindenkit:
„Hiszed-e, hogy ez a forradalmi, szocialista folyamat összeomolhat vagy nem omolhat össze? (Felkiáltások vágtak közbe: „Nem!”) Gondoltál már rá? Gondolkodtál már rajta mélyen?
Lehet-e visszafordíthatatlan egy forradalmi folyamat, vagy sem?
Milyen eszmék vagy tudatossági szint tenné lehetetlenné egy forradalmi folyamat visszafordítását?
Amikor azok, akik az elsők között voltak, a veteránok, elkezdenek eltűnni, és átadják a helyüket az új vezetői generációknak, mit kellene tenni, és hogyan kellene ezt csinálni?
Végül is sok hibának voltunk szemtanúi, és sokszor még csak nem is tudtuk.
A vezető hatalma óriási, amikor élvezi a tömegek bizalmát, amikor a tömegek hisznek a képességeiben.
A legnagyobb hatalommal rendelkezők hibáinak következményei szörnyűek, és ez már többször is megtörtént forradalmi folyamatokban.
Ezek olyan dolgok, amelyeken az ember elmélkedik.
Tanulmányozza a történelmet, mi történt itt, mi történt ott, mi történt amott, elmélkedik azon, mi történt ma és mi fog történni holnap, merre tartanak az egyes országok folyamatai, merre fognak haladni a mieink, hogyan fognak haladni, milyen szerepet fog játszani Kuba ebben a folyamatban.”
Majd Fidel így folytatta:
„Ez az ország elpusztíthatja önmagát, ez a forradalom elpusztíthatja önmagát, akik ma nem tudják elpusztítani, azok ők, mi viszont el tudjuk, mi elpusztíthatjuk, és az a mi hibánk lenne.”
Ott volt Fidel, és ugyanolyan pontos és világos, mint mindig, aki figyelmeztetett a szakadékokra,és bölcs gondolkodásra intett, megmutatta, melyik utat kell követnünk, és figyelmeztetett minket, hogy a leghalálosabb ellenség nem 90 mérföldnyire van tőlünk, hanem a saját égünk alatt, a hiányosságokban, a korrupcióban, az etikai értékek elvesztésében, a pazarlásban, a bürokráciában és a saját hiányosságainkban rejtőzik, amelyeket sürgősen le kell küzdenünk, hogy a szocializmus, amelyet építeni szeretnénk, előrehaladhasson.
Hallgatva őt, úgy tűnik, mintha tegnap mondta volna el ezt a beszédet, nem pedig 20 évvel ezelőtt, mert minden mondata továbbra is teljesen aktuális.
Beszélt egy „nagyon közeli holnapról”, ami most a mai nap, amikor minden állampolgár alapvetően a munkájából, a nyugdíjából és a nyugdíjából fog élni, majd arra szólított fel minket, hogy:
„Soha ne feledkezzünk meg azokról, akik oly sok éven át a munkásosztályunk tagjai voltak, akik évtizedekig áldozatot hoztak, leküzdötték a zsoldosbandákat a hegyekben, a Disznó-öbölbeli inváziót, a szabotázsakciók ezreit, amelyek oly sok cukornád-, cukor-, ipari, kereskedelmi, kereskedelmi tengerészeti és halászati munkás életét követelték, és azokról sem akiket hirtelen ágyútűz és bombák értek, egyszerűen azért, mert kubaiak voltak, egyszerűen azért, mert függetlenséget akartak, egyszerűen azért, mert javítani akartak népünk sorsán.”
Fidel azokra gondolt, akiknek most minden eddiginél nagyobb szükségük van a forradalom védelmére, mert még az ilyen időkben is, a szűkösség, a válság és a felmerülő egyenlőtlenségek idején is, érzékenyen és áldozatot hozva kell mindenen felül emelkedniük a leginkább rászorulók érdekében.
Ott, az Aula Magnában a Parancsnok elismerte a hibákat, példákat hozott fel, és kritikára és önkritikára szólított fel, állandó követelésekre, és arra, hogy egyre erősebben hirdessük az igazságos ideológia tudatosságát a tömegekben:
„Egy más típusú nukleáris fegyverrel rendelkezünk, ezek pedig a mi eszméink.
Nukleáris fegyverek erejéhez mérhető fegyverrel rendelkezünk, hiszen az igazságosság diadaláért harcolunk, az erkölcsi fegyverek legyőzhetetlen ereje révén rendelkezünk nukleáris fegyverekkel.”
A forradalom történelmi vezetője ismerte népe méltóságát, bízott bennük, elismerte gyengeségeiket is, viszont mégis nagyon optimista volt, különösen a holnappal, a jelenünkkel kapcsolatban, amikor ez a nép az Észak-amerikai birodalom brutális fojtogatása, következtében problémái és minden nélkülözése ellenére sem adja fel a harcot, és nem térdel le.
„Mindenre emlékszünk, hiszen sokan mondták, hogy a forradalom nem teheti meg ezt-vagy azt, nem, ez lehetetlen, nem, senki sem tudja ezt megoldani…. Nos, igen, a nép meg fogja oldani ezt, a forradalom meg fogja oldani ezt! És hogyan!?
Csak etikai kérdés ez?
Igen, elsősorban etikai kérdés, de emellett létfontosságú gazdasági kérdés is….”
Felszólított a tisztességre, az őszinteségre és a nép, valamint vezetőik becsületére, valamint a kemény munkára és a találékonyságra, hogy leküzdjük az akadályokat és virágzóbb horizontok felé haladjunk.
Ezek azok az értékek, amelyeket leginkább fel kell mutatnunk ezekben az időkben, mert ha a válságok súlyosbítják az emberi nyomorúságot, akkor az erkölcs, a kultúra, a becsületesség és a becsületes emberek intelligenciája pdig álljon az útjukba.
A mai harc a bűnök, az erőforrások elsikkasztása, a lopás és a szemérmetlenség ellen is folyik, és ezek fölött csak a Fidel által említett értékek ereje győzedelmeskedhet.
Tekintetét befelé, a Sziget felé irányította, egy pillanatra sem hagyva abba az Észak ambícióinak megfigyelését:
„46 év telt el, és ennek az országnak a történelme ismert, ennek az országnak a lakói ismerik azt, és ismerik a szomszédos birodalomét is, annak méretét, hatalmát, erejét, gazdagságát, technológiáját, a Világbank feletti uralmát, a Nemzetközi Valutaalap feletti uralmát, a világ pénzügyei feletti uralmát, annak az országnak, amely a legvaskosabb és leghihetetlenebb blokádot kényszerítette ránk.”
Vannak tartalék tankjaik, de nekünk egy sincs… egy sincs!
Az összes technológia omladozik, mint a jég délben egy fülledt park közepén.
És megint olyan, mint amikor hét puskánk és néhány golyónk volt.
De ma sokkal több van, mint hét puskánk, van egy egész nemzetünk, amely megtanulta a fegyverek kezelését; egy egész nemzet, amely a hibáink ellenére olyan szintű kultúrával, tudással és tudatossággal rendelkezik, hogy soha többé nem engedné, hogy ez az ország gyarmattá váljon.”
Így hát nyugodt, kimért hangon, mint egy öreg tanár vagy inkább mint egy apa, a forradalom unokáihoz szólt, felnyitotta a szemüket, és harcba indította őket, hogy szembenézzenek a fő belső nehézségekkel, és megvédjék minden ellenségtől azt, amit a forradalom elmúlt négy évtizedében addig a pillanatig elértek.
„Csak ezért helyes harcolni, és ezért kell minden energiánkat, minden erőfeszítésünket, minden időnket arra fordítanunk, hogy milliók, százak vagy milliárdok hangján elmondhassuk:
Megérte megszületni! Megérte élni!”
Majdnem éjfél volt, amikor ezt a megindító kijelentést követően kitört a taps az Aula Magnában.
A vezető lelépett a pulpitusról, és a fiatalok tömege, akiket Katiuska aznap délután csodált, boldogan vette körül, mígnem kiment az utcára és beszállt az autójába.
Hat történelmi óra telt el, tele a jövőre nézve nélkülözhetetlen tanulságokkal.
Fidel távozott, de maga mögött hagyta azt, amit ma meg kell tennünk a kubai nemzet sorsának védelme érdekében.
Szerző: Yunet López Ricardo, a Juventud Rebelde c. kubai ifjúsági lap munkatársa.
Magyar nyelvre fordította: © Juhász Norbert
Az Osztrák-Kubai Társaság Felső-Ausztria elnevezésű osztrák civil szervezet a napokban nyitotta meg a Tamara „Tania” Bunke kiállítást Linzben, az Osztrák Kommunista Párt Felső-ausztriai központjában, (Melicharstraße 8 4020 Linz, Austria) amely egészen jövő hét péntekig várja a látogatókat interaktív programokkal, és tárlatvezetéssel.
Haydée Tamara Bunke Bider, avagy „Tania” (1937. november 19. –1967. augusztus 31.) argentin születésű német forradalmár volt. Német kommunista apa és lengyel származású német kommunista anya gyermekeként született. 
A Kínai Népköztársaság kormánya és népe a Kuba iránt tanúsított szolidaritását szombaton ismerték el azon az ünnepségen, amelyen átvették a Peking által küldött újabb adományt, amelyet ismételten a sziget keleti része, avagy a „Melissa” hurrikán által sújtottak megsegítésére küldtek.