Miközben a Kubai Nők Szövetsége (FMC) fennállásának 65. évfordulóját ünnepli, érdemes visszatekintsünk a szervezet által elért eredményekre és a még mindig leküzdendő kihívásokról is szót ejtenünk, melyek a szigetország női társadalma előtt állnak.
Kuba függetlenségi küzdelmének és az 1959-ben diadalt aratott Kubai Forradalomnak a története tele van bátor nőkkel, akiket Kuba határain kívül méltatlanul kevés elismerés övez.
Mariana Grajales, akit „az ország anyjaként” is ismernek, egy 1815-ben Santiago de Cubában született fekete nő volt, akinek fiai (köztük a híres Antonio Maceo tábornok) harcoltak az 1868-as függetlenségi háborúban.
Mariana ekkoriban kórházakat és ellátóhelyeket vezetett, és gyakran lépett a csatatérre, hogy segítsen a sebesült katonákon.
Ana Betancourt egy másik forradalom előtti vezető volt, aki a nők jogaiért, valamint a gyarmatosítás és a rabszolgaság megszüntetéséért kampányolt.
Ahogy a Fulgencio Batista diktátorral szembeni ellenállás egyre erősebbé vált, egyre több nő jelent meg olyan földalatti szervezeteken keresztül, mint a Frente Cívico de las Mujeres Martianas és a Mujeres Unidas Oposicionistas ,később pedig a teljesen nőkből álló Mariana Grajales gerillaszázad tagjaként.
Az ebből az időből származó női vezetők között szerepel Celia Sánchez, a Július 26. Mozgalom alapító tagja, valamint Haydée Santamaría és Melba Hernández, akik részt vettek a lázadó hadsereg híres 1953-as Moncada laktanya elleni támadásában, majd a férfiakkal együtt letartóztatták és megkínozták őket, amikor a támadás kudarcot vallott.
A forradalom diadala után Celia a kubai Államtanács tagja lett, és felügyelte a Granma c. újság kiadását is.
Haydée megalapította a Casa de las Americast, Melba pedig politikus és diplomata lett.
Sok más kubai nőhöz hasonlóan ők is új önbecsüléssel kerültek ki a földalatti mozgalomban és a forradalmi háborúban való részvételükből, megtörve az 1950-es évek Kubájának nemi alapú sztereotípiáit, és az erre alapult valamennyi tabut, vezető pozíciókat töltöttek be, és erőteljes példaképekké váltak a jövő generációi számára.
Talán a legismertebb, Kubában és azon kívül egyaránt, Vilma Espín, a Kubai Nők Szövetségének (FMC) alapítója és korábbi elnöke, amely szervezetnek 2006-ban bekövetkezett haláláig szentelte életét.
A kubai nők történelmi eredményei egyértelműek, és minden vitán felül állnak.
A nők kulcsszerepet játszottak Kuba 1961-es írástudási kampányában is.
Nemcsak az írástudatlanság felszámolásában segítettek (24 százalékról 3 százalékra csökkentve azt), hanem részvételük önmagában is felszabadító, mi több forradalmi hatással bírt.
Távoli vidéki területekre költöztek, élni és dolgozni:
Nappal együtt dolgoztak velük a földeken, este pedig órákat tartottak.
Megismerhették az ország különböző részeit és az új környezeteket, és egyenrangú felekként építették fel őket a férfiak mellé, ugyanazokat a feladatokat látva el, mint ők.
Máig sok 80-as éveiben járó kubai nő mesél méltán büszkén arról, hogy milyen szerepet játszott az írástudási kampányban, hogyan változtatta meg ez Kubát, és hogyan változtatta meg őket is.
Az egyik résztvevő, Leonela Relys Díaz, aki 14 éves volt, amikor egy ilyen brigádban önkénteskedett, később kifejlesztett a „Yo Sí Puedo” (Igen, meg tudom csinálni) alfanumerikus írástudás-módszert, amelyet több mint 30 országban alkalmaznak napjainkban is az analfabetizmus felszámolásáért folytatott küzdelemben, s becslések alapján jelenleg is mintegy 9 millió embert tanítanak e módszerrel a föld különböző pontjain.
Kuba ma több mint 99%-os írástudási aránnyal büszkélkedhet, ami egy fejlett országra jellemző.
A nők ma már többségben vannak a férfiak között az egyetemi szinten, az egyetemi diplomát szerző hallgatók 68%-át képviselik.
A Save the Children – Nemzetközi Gyermekmentő Egyesület következetesen az első helyre sorolja a fejlődő országok között a Kubai Köztársaságot az anyák és gyermekek jóléte tekintetében, a Világgazdasági Fórum pedig a 2020-as globális nemek közötti szakadékról szóló jelentésében a szigetországot 151 ország közül a 31. helyre rangsorolta.
Minden elért eredményük a forradalom korai napjaiban bevezetett politikákra és az FMC 1960. augusztus 23-i megalakulása óta végzett munkájukra vezethető vissza.
Már a forradalom előtt úgy döntöttek a mozgalom vezetői, hogy a nők egyenlőségét és jogait helyezik a Kubai Forradalom középpontjába.
1955-ben a július 26-i mozgalom közzétette az első számú kiáltványt, amelyben elkötelezte magát amellett, hogy mint a dokumentumban fogalmazott:
„Megfelelő intézkedéseket hoz az oktatásban és a törvényhozásban a faji vagy nemi alapú diszkrimináció minden nyomának megszüntetésére, amelyek sajnálatos módon léteznek a társadalmi és gazdasági életben."
Az 1959-es győzelem utáni első beszédeinek egyikében Fidel Castro főparancsnok így fogalmazott:
„A nők a munkahelyi és az élet más területein is diszkrimináció áldozatai [...] Amikor az elkövetkező években megítélik forradalmunkat, az egyik kérdés, amelyet fel fognak tenni, az lesz, hogy társadalmunk és országunk hogyan oldotta meg a nők problémáit, annak ellenére, hogy ez a forradalom egyik olyan problémája, amely a legtöbb elszántságot és szilárdságot, a legtöbb kitartást és erőfeszítést igényli.”
Ebben Fidel egyértelműen rávilágít hogy a nők helyzetének megváltoztatása nélkül véglegesen nem győzhet a forradalom.
Tehát a nők emancipációja központi szerepet kapott Kuba jövőjének újradefiniálásában.
– Ezt Fidel Castro csak „forradalom a forradalomban”-ként jellemezte.
Az FMC az elmúlt 65 év során mindvégig központi szerepet játszott ennek elérésében.
Ez volt az új kormány által létrehozott első tömegszervezet, és Vilma Espín vezetésével egyenlőségi programokat vezetett be, a változás szószólójaként szolgált, és tájékoztatta a kormányzati politikát.
A forradalom előtt a legtöbb nő nem tudott dolgozni, mivel otthon kellett gondoskodniuk a gyerekekről.
1961-ben az FMC államilag finanszírozott napközi intézményeket nyitott, amelyek már hét hetes újszülöttekről gondoskodtak, amíg iskolába nem járhattak.
Ez korábban elképzelhetetlen volt a kubaiak számára.
Az FMC egyik első feladata a nők felszabadítása a házimunka és a prostitúció alól.
A forradalom előtti Kubában több mint 100 ezer nő vett részt prostitúcióban, és az FMC magára vállalta a szerepet, hogy bevonja őket egy új társadalom építésébe, oktatást, ösztöndíjakat és támogatást nyújtva nekik.
Sokan ápolónőként képezték magukat, és kiépítették Kuba egészségügyi rendszerét.
Napjainkban az FMC elsődleges feladata a nőkkel szemben munkahelyi és otthoni igazságos bánásmódnak és egyenlőségének garantálása.
Van egy kutatási osztálya, amely hozzájárul a nőkkel kapcsolatos kormányzati törvényekhez a foglalkoztatástól, az egészségügytől és az öregedéstől kezdve a családon belüli erőszakig.
Oktatási osztálya pedig képzést nyújt politikai döntéshozóknak, nemi erőszakkal kapcsolatos ügyekben dolgozó rendőröknek, valamint tartalmakat készít rádióműsorokhoz.
1997 óta létezik egy kormányzati terv a női népesség előmozdítására, ami azt jelenti, hogy a minisztériumok felelősséggel tartoznak azért, hogy politikáik hozzájáruljanak a nők egyenlőségének és jólétének előmozdításához – és éves beszámolót kell benyújtaniuk az FMC-nek arról, hogy mit tettek ennek elérése érdekében.
Az FMC-nek mára közel négymillió tagja, 1600 fizetett szakembere és 150 ezer önkéntese van.
A nők mindössze évi három kubai peso tagdíjért csatlakozhatnak.
Az FMC közösségi házai minden tartományban számos szolgáltatást kínálnak a nőknek:
A vállalkozásindításhoz szükséges gyakorlati tanfolyamoktól és a készségek és kézművesség oktatásától kezdve a családon belüli és nemi erőszakkal kapcsolatos képzésekig és workshopokig bezárólag.
Minden ilyen közösségi ház tanácsadást és családi mediációs szolgáltatásokat is kínál.
Az FMC tagja volt annak a bizottságnak, amely Kuba 1975-ös és 2018-ban megreformált alkotmányát, valamint az 1976-os családjogi törvénykönyvet is kidolgozta.
Részt vett a napjainkban már hatályos új családjogi törvénykönyv kidolgozásában is, amelyet széles körű társadalmi párbeszéd előzött meg, milliók részvételével.
A nők mindenkor jogilag garantált gazdasági, politikai, társadalmi, kulturális és családi jogokat élveznek.
A Kubai Köztársaságban 0,02%-os anyai halálozási arány – a legalacsonyabb Latin-Amerikában
A parlamenti és helyhatósági képviselők közel 60%-a nő – mely a második legmagasabb arány a világon
Az egyetemi diplomások 64%-a is hölgyek soraiból kerül ki.
A nőknél 80,45 év a születéskor várható élettartam – mely magasabb, mint az Amerikai Egyesült Államokban.
Kubában máig a legmagasabb a kormányzati kiadások mértéke a szociális szolgáltatásokra egész Latin-Amerikában, mivel a GDP 26 százalékát költik egészségügyre.
Az ingyenes oktatásra és egészségügyre vonatkozó alkotmányos kötelezettségvállalások sarokkövei voltak a forradalom diadala utáni egyenlőbb társadalom felépítésére irányuló erőfeszítéseknek, és mindezeknek a nőkre gyakorolt pozitív hatása nyilvánvaló.
Föntebb már Említett Save the Children szervezet „A világ anyáinak helyzete” c. közelmúltban készült jelentése szerint a lányok oktatása „a nők és gyermekek jólétének javítására szolgáló leghatékonyabb eszköz.”
Bár az egészségügyi kiadások a teljes lakosság javát szolgálják, az ország számos elismert egészségügyi politikája kifejezetten a nőkre irányul.
Ezek közé tartoznak az anya-csecsemőgondozási programok, a méhnyakrák felismerése, a reproduktív egészség és a családtervezés, valamint a társadalmilag mélyen beágyazott családorvosi és ápolói programok.
A fogamzásgátlás és az abortusz 1965 óta ingyenesen biztosított, mivel Kuba lett az első latin-amerikai ország, amely legalizálta az abortuszt, és a családtervezési szolgáltatások pozitív hatással vannak a nők egészségére egy olyan kontinensen, ahol az ingyenes fogamzásgátlás gyakorlatilag addig nem létezett.
A forradalom előtt a nők a munkaerő öt százalékát tették ki – ma már több mint a felét.
A nők alkotják a bírák, ügyvédek, jogászok, tudósok, műszaki, pénzügyi, oktatási, egészségügyi és közszolgálati dolgozók többségét.
A Kuba által külföldi befektetők bevonásával működtetett közös vállalkozásokban a munkahelyek több mint 40 százalékát nők töltik be.
A férfiak továbbra is dominálják a hagyományosan férfi szerepeket, mint például az építőipar, a bányászat és a „kemény” tudományok, azonban a nők fokozatosan áttörést értek el.
A 30 évvel ezelőtti Kubában a mérnököknek csak öt százaléka volt nő.
Ma ez a szám közel 26 százalék.
Összehasonlításképpen ez jelentősen magasabb, mint az Egyesült Királyságban mért hat százalék, és az Amerikai Egyesült Államokban a tizenegy százalék….
A Kubai szakszervezet arculatának utóbbi két évtizedes változásai is szemléltetik, hogy hány nővel találkozik mostanra vezető szakszervezeti pozíciókban a régiókban és országosan az ember a korábbi állapotokhoz képest.
Viszont a „machismo” avagy a férfi agresszivitás, a férfias erő túlzott hangsúlyozása, egyszersmind a férfiak felsőbbrendűségét hirdető magatartás, és az elöregedő népesség, valamint az USA blokádja a három fő kihívás, amellyel az FMC ma szembesül.
A szervezet még nem tudta maradéktalanul felszámolni a hagyományos szexista viselkedést és a nemi sztereotípiákat az emberek otthonaiban.
A hozzáállás továbbra is lassabban változik...
Például annak ellenére, hogy mindkét szülő jogosult 40 hét szülői szabadságra gyermek születésekor, azt általában még mindig az anya veszi igénybe.
Az FMC viszont tisztában van azzal, hogy még sok dolga van ezen a területen.
Az öt évszázados patriarchális társadalom béklyója, a spanyol gyarmati uralom és a katolicizmus örökségének felszámolása több mint 60 éve zajlik.
Inés María Chapman miniszterelnök-helyettes, Teresa Amarelle Boué, és Mariela Castro Espín a Nemzeti Szexuális Oktatási Központ (CENESEX) igazgatónője. (Balról jobbra)
Mint azt Teresa Amarelle Boué az FMC főtitkára is elmondja:
„Több demokráciára van szükségünk a családokon belül, és le kell rombolnunk a macsó sztereotípiákat, amelyek még mindig léteznek a kubai kultúrában és az évszázadok során beépültek a kubai családokba.”
Az elöregedő népesség és a csökkenő születési arány óriási terhet ró az állam szociális-jóléti szolgáltatások nyújtására való képességére.
A karibi és latin-amerikai társadalmakban a rokonok otthoni gondozásának hagyománya a legtöbb esetben azt jelenti, hogy ez a teher elkerülhetetlenül a nőkre hárul.
A társadalom és a családi struktúrák hatalmas változásokon mentek keresztül az 1976-os Családjogi Törvénykönyv megalkotása óta, és az időközben a Nemzeti Szexuális Oktatási Központtal (CENESEX) közösen megalkotott új törvénykönyv pedig helyesen kezeli ezeket a változásokat.
Fotók: mujeres.cu
© Juhász Norbert
