92 esztendősen Anastasio Suárez Rodríguez tiszteletreméltó idős ember, és ha ez nem lenne elég, továbbra is nap mint nap az a célja, hogy még többet tegyen a Kubai Forradalom ügyéért.

Előrehaladott kora ellenére bízik benne, hogy lesz még ideje bizonyos tervekre is.

"Mindig azt mondom magamnak, hogy ha Fidel soha nem hagyta abba, én sem fogom abbahagyni."

Mondja, megismételve döntését, hogy élete utolsó pillanatáig folytatja a harcot.

Mélyen büszke arra, hogy tagja volt a Jagüey Grande 225. zászlóaljnak, és részt vett a zsoldosokkal való összecsapásokban 1961. áprilisában.

"Chacho" - ahogyan a hozzá legközelebb állók hívják őt - alacsony, bőbeszédű, magabiztos hangú férfi, akinek az arca és a kezei valahogy elárulják a hosszú életét és fiatalkori éveit is meghatározó áldozatokat.

Talán az idő szerencsétlensége és az évek keménysége miatt fizikai megjelenése nem mindig tükrözi mindezt olajzöld egyenruhájában.

Bár láthatóan semmilyen emberi erő nem képes arra késztetni, hogy feladja jelen és jövőbeli törekvéseit, elismeri, hogy látása már nem szolgál olyan jól, mint korábban.

"De jól vagyok, nem panaszkodom." - Jegyzi meg ragaszkodva elhatározásához hogy nem inoghat meg egy pillanatra sem.

Anastasio ácsként dolgozott, és 27 esztendős volt a Disznó-öbölbeli invázió idején, és volt némi tapasztalata is a banditák elleni küzdelemben.

"Nagyon szerény anyagi körülmények között élő családból jöttem, nem tudtam tanulni, de az egész családom felkarolta a forradalom ügyét, már annak 1959-es diadala előtt is, anyám pedig nem csak a jó modort, hanem a "guapear" (sportszellem) szellemét is belénk oltotta kiskorunktól kezdve.

Felidézve Playa Girónt, az akkori nehéz időket, bevallja hogy nem tudja honnan merítette az erőt, az ihletet a szüntelen megpróbáltatások leküzdéséhez.

"Esküszöm, féltem!" - Mondja, mindkét kezével integetve és mosolyogva.

A korábbi küzdelmek mások voltak, jellegüknél fogva gerillaháborúk.

Addig soha nem tapasztaltam ilyen heves bombázásokat, hirtelen nem is volt hol menedéket találni senkinek.

"Egyenesen öngyilkosság volt az utakon sétálni. Sebezhetőek voltunk a légitámadásokkal szemben. Eleinte becsaptak minket, hiszen kubai jelzéseket festettek a gépekre.

A kezdeti félelem után, anélkül hogy észrevettem volna, teljesen átváltoztam, mint valami dühös szörnyeteg olyan lettem, és folyamatosan mentem, és mentem előre. Ami a többit illeti, azt hiszem Fidel bátorságot és hatalmas erőt adott nekünk."A 92 éves veteránnak saját bevallása szerint onnantól alig maradt ideje a halálra, egyáltalán veszedelemre gondolni, bár mint mondja a repeszek, és golyók zápora, az égő hús szaga örök emlék maradt számára.

"Girón után napokig nem tudtam rendesen enni. Máig nem feledem társaim bátorságát, a hozzám közel állók elvesztését, mint például Iluminado Rodríguezt és Antero Fernández Vargast, akik milicistává tettek minket Jagüey Grandében."

- Mondja Suárez Rodríguez

A Disznó-Öbölről legkedvesebb emlékei közé tartozik a forradalmi erők vitézsége.

"Bátor nép a miénk, telve mély elszántsággal, ami végül döntőnek bizonyult a győzelemhez vezető úton, a zsoldosok fegyveres ereje ellenére.

Nekik viszont hiányzott az ész, miközben mi az igazságos ügyet védtük, és hajlandóak voltunk meghalni is érte, ezért küzdöttünk oly elszántan.

Biztos vagyok benne, hogy Girónnál bizonyítottuk hogy egy nép morálja mindig erősebb bármely golyózápornál."

- Magyarázza a veterán harcos.

"Egy másik felejthetetlen pillanat számomra az ellenség fegyverletétele volt.

Tarkóra kulcsolt kézzel sétáltak az arcukra írt vereséggel.

Rájöttünk szívtelen senkik akik végül gyáván feladták.

Mai napig izgatottan emlékszem vissza ezekre a pillanatokra, hatalmas eufóriában voltunk, mikor kihirdették a teljes győzelmet felettük."

Az interjút készítette: Ventura de Jesús, a Granma c. kubai napilap munkatársa.

Magyar nyelvre fordította: © Juhász Norbert