A fiatal tanárnő személyes példájával hivatásának arca lett, amely egyúttal a kubai nőket is szimbolizálja azon a képeslapon, amellyel március 8-án a Kubai Kommunista Párt első titkára, a szigetország köztársasági elnöke, Miguel Díaz-Canel Bermúdez gratulált a kubai hölgyeknek a nemzetközi nőnap alkalmával.

Most pedig betekintést nyertünk a Fransisco de Arango y Parreno általános iskola első osztályosainak tantermébe, a Vinales felé vezető autópálya hetedik kilomerénél, Pinar del Ríóban.

Csendben ott állunk a résnyire nyitott ablak előtt, melyen át a kiszűrődő hangok, enyhítik még a jövővel kapcsolatos aggodalmakat is...

Tiszta és gyengéd hang vezetésével, mosolygós gyerekek vetik papírra első egész szavaikat: anya, Kuba, szerelem, barátok...

Kiszámolják azt is, hogy hogyan osztják meg egymással az édességet.

"Tanárnő, nézze hogy csináltam!" 

"Tanárnő, én fejeztem be először, nézze meg az én füzetemet!"

- Szólongatják Lisandrát a gyerekek...

"Megyek, indulok hozzátok, várjatok míg befejezem az ikrekkel a feladatot."

- Hangzik a válasz...

Ezen a varázslatos helyen, a Sierra de los Órganos felé nyíló út mentén fekszik ez ez iskola, ahol Lisandra Pérez Guillén tanárnő tíz éve dolgozik nap mint nap.

Vidéki iskolai osztálytermében, tiszta lelkű gyerekekkel körülvéve, akik szinte üres könyvként jönnek hozzá, ez az alig 30 esztendős kubai nő megtalálja gyermekkori játékainak igazi színterét is.

Nemrégiben volt kismama, de ma már kis tanítványai előtt áll, akiket először vezet be a tudás felszabadító világába.

"Kiskorom óta éreztem a tanításra való hivatást mert apám, nagynéném, testvéreim is mind a pedagógusok útját járják és járták."

- Mondja a tanárnő....

Mivel Lisandra a Hermanos Saíz de Oca Egyetemen tanult, abba a vidéki iskolába osztották be ahol most is dolgozik, pontosan az Aguas Claras Népi Tanács körzetében, Pinar del Río és Vinales települései között.

Először mint gyakornok került ide, és már nem tudna elszakadni ettől a helytől, ahol - elmondása szerint - a gyerekek és családjaik nemcsak egyszerűbbek de tisztelettudóbbak is mint egyes városokban.

Éppen ezért minden reggel és délután megbirkózik azzal a több mint hét kilométerrel az otthonát és az iskolát elválasztja egymástól.

Érkezik motorral, autóval, busszal, traktorral, sőt még "volántával" is (egy nyitott, kétkerekű hintó) mikor hogyan sikerül a közlekedést megoldania....

"Az első osztály nagyon szép évfolyam, mert kicsik a gyerekek, úgy jönnek hogy szinte semmit nem tudnak még, és az ember neveli őket, megtanítja őket értékrendre, minden tudásra, amire a későbbi osztályokban szükségük lesz.

- Mondja a lány, aki - anélkül hogy az ellenőrző könyveikbe nézne - ismeri minden diákjának erősségeit, gyengeségeit, helyzetét és személyes történetét, amellyel a jövőjük ezen műhelyébe érkeztek.

Három évvel ezelőtt a kihívásokkal teli tanítási feladatokhoz egy másik, egy életfeladat is csatlakozott, ami Lisandra szerint csak még jobb tanárrá tette őt.

"Attól a pillanattól kezdve, hogy egy nő anyává válik, bizonyos érzések és bölcsesség alakul ki benne, amelyek még jobb feltételeket teremtenek az értékek és tudás átadásához a gyerekeknek."

- Fogalmazott Lisandra.

Az hogy mindeközben is az otthonától távol tudott tanítani, az édesanyjától kapott segítségnek köszönhető, amely egy hagyományos kubai támogató hálózat, maga a család, amelyet a pedagógus nélkülözhetetlennek ismer el, hiszen ahol lakik nincs a közelben gyermekgondozó intézmény.

Ám elmondása szerint nyugodt szívvel megy dolgozni, hiszen ilyenkor a nagymamával van a gyermeke, aki ma megismétli számára ugyanazt a hatalmas adag szeretetet, amelyből az ifjú tanárnő is részesült gyermekként.

Amikor Lisandrával beszélgetünk, lenyűgöz minket optimizmusa, az élethez és a jelenkori kihívásokhoz való hozzáállása.

Megelégedhetne a nagyon fontos és elismert munkával, a tanítványai által elért célokkal, de vannak magasabb célkitűzései is, miközben a kategorizáló gyakorlatra készül, nem téveszti szem elől azt a továbbképzést sem, amelyet jövőre elkezdhet.

Büszkén, mosolyogva mesél minderről nekünk egy vidéki iskolából....

Lisandra bevallja hogy a vidéki Kuba bizony nehéz időket él át, de amit az ember szeret, amiért rajong, azt nem lehet másra hagyni - mondja. és meg van győződve arról, hogy el sem tudná magát képzelni máshol mint a tábla mellett, a krétával a kezében a kicsik között, akik alig tíz hónap után most is huncut mosollyal az arcukon, de mára tudnak olvasni írni és számolni is.

"Szeretek tanár lenni, szeretek tanítani, szeretek nevelni, é nem adnám fel ezt soha.

Azt hiszem, születésem óta tanár vagyok!"

- Meséli nekünk lelkesen...

Lisandra úgy véli a lelki örökség, amelyet kubai nőként kapott, aki mindig kitűnik kemény munkás, harcos és vállalkozó létéből, segít abban, hogy minden nap jobb anya és oktató legyen.

Büszke Arra, hogy azon kubai női pedagógusok nagy csapatának része, akik szembeszállnak az anyagi hiányosságokkal anélkül, hogy feladnák a legnagyobb gazdagság, avagy egy hasznos és igaz ügy előmozdítására való törekvést, azt hogy jó embernek és új generációk kiképzőjének tudják magukat.

"Nagyon büszke vagyok arra, hogy kubai nő lehetek. Anya, és dolgozó, és azt kívánom minden kubai nőnek, hogy küzdjenek.

Küzdjenek álmaikért, vágyaikért, és soha ne adják fel, mert minden nehéz helyzet ellenére, amin keresztül megyünk, harcolnunk kell egy jobb világért, Kubáért, hogy jobb legyen!"

Forrás: Claudia Díaz Pérez - a Radio Rebelde munkatársának helyszíni riportja

Fotók: Alejandro Azcuy

Magyar nyelvre fordította:  © Juhász Norbert